Láthatatlan, mindenek tudója,
csillagtalan égbolt utódja,
felperzselte a kövér világot,
kioltva bennünk a hideg lángot.
Aranyból született a gyötrő bánat,
földből húzza ki az összes árva,
mindazon felesleget,
amit az idő foga épp megerjeszt.
És amikor keserves évezredek óta felgyülemlett elképesztő nyomás,
mint ezernyi lángoló nyílvessző csap le az égből,
akár homoksivatagra jeges záporeső,
védekezve kitör belőled az aranyba burkolt lelked velője.
Eltűntek a kopott évek,
nem születtek csak örömkönnyek.
Nyomorúságos fellángolás,
újra kilövi vakító csóváit,
hitet adva hogy széttéphetjük,
amit az Isten se bírt elfedni.
Bizonyítva, hogy nem hiába törtél az egek templomába,
küszködve alkalomadtán,
a síron túli folyó partján,
elcsendesülsz és azt kiáltod,
"haragra fel, legyél bátor!".
"Haragra fel", így kiáltod!
Eljött a mi napunk, zengjen a haragunk!
